Egy tegnapelőtti rádióbeszélgetés és egy tegnap esti otthoni beszélgetés ihlette ezt a bejegyzést. A témát mindkét esetben a három héttel ezelőtti UTE- FTC mérkőzés szolgáltatta. Pontosabban az azon történt atrocitások. Otthon röviden kifejtettem a véleményem, de mivel nagyon távoli az álláspontunk, nem erőltettem a vitát. A párom elfogadja az én véleményemet, ha meg nem is érti:-). Az első esetben azonban csak hallgathattam, amint egy pszichológus, egy sportújságíró és egy témához mit sem értő műsorvezető nő - aki a hivatásos sápítozóként és demagógként végig nyávogta a beszélgetést - osztotta az észt. A pszichológus szintén nő volt, de legalább igyekezett a szurkolók iránti mélységes ellenszenvét és lenézését szakmai köntösbe bújtatni. Elmondása szerint komoly kutatómunkát végzett ebben a témában. Na, ezt erősen kétségbevontam, ugyanis egy teljesen szubjektív véleményt fogalmazott meg és kifejezetten a szélsőségeket hangsúlyozta. A sportújságíró hozta, amit vártam, mondott egy rakás közhelyet és kinyilatkoztatta a hivatalos mlsz (erről a rablóbandáról már fogalmaztam meg véleményt ezen az oldalon) álláspontot. Abban mindhárman egyetértettek, hogy mindenki, aki lelátóra merészkedik, és ott hangosan szurkol, az szélsőséges, garázda és lehetőleg még „fasisztanáci” is. Ezen kívül a pszichonő kifejtette azon véleményét, miszerint ezeknek az embereknek sajnálnivaló, sekélyes az élete és nekik már csak ennyi maradt.
Na, itt telt be igazán a pohár. Én ugyan nem vagyok doktor és nem végeztem széleskörű kutatásokat, csak eltöltöttem nem kevés időt a fent említett és lesajnált SZURKOLÓK között. Sőt sokáig magamat is a fanatikusok közé sorolhattam. Utaztam velük a CSAPATÉRT vidékre és külföldre, buszon és vonaton. Számomra mára a fontossági sorrend megváltozott, de ma is remegő gyomorral nézem a meccseket, és ha nagyon néha ott vagyok a lelátón, hát ugyan az a szenvedély kap el, mint amikor hétről hétre ordítottam rekedtre magam a foci, a megboldogult kosárlabda, a kézilabda és jégkorong meccseken. Ebben az időben rendszeresen sportoltam, iskolába jártam, majd dolgoztam, normális emberi kapcsolatokat alakítottam ki a lelátón kívül és belül is. Tehát korántsem volt sekélyes az életem. Ennyi elég is rólam, mert nem ez a téma, csak az ilyen pökhendi személyeskedés felháborít. Tudom én írtam korábban, hogy akinek nem inge…, de itt egy nem is kis embercsoportot – csapatszimpátiától függetlenül - próbált megalázni egy senki. Ezek között az emberek között sikeres, boldog családi életet élő, akár több diplomás emberek vannak, akik pénzt, időt és energiát nem sajnálva mennek, esőben, hidegben és kánikulában, mert az imádott KLUB is megy. Eddig általánosan szóltam a szurkolókról, mert szerintem mindenkit megillet az elismerés, aki „mindenhol ott van”, legyen zöld, lila, piros vagy kék a kedvenc színe. Van azonban egy klub, amelynek szurkolójaként, annak fanatikusaival is elfogult vagyok. Hazudnék, ha azt állítanám, nincs köztük szélsőséges viselkedésű vagy antiszociális elem, de ilyenek a futballpályákon kívül is vannak gazdagon. Nem ők a többség és nem feltétlenül ők tolják be a kerítést tehetetlen dühükben. Ne akarok a düh okainak boncolgatásban nagyon messzire visszamenni, de a Ferencváros soha nem volt a hatalom kegyeltje. Elvették a nevét, a 100%-os bajnokság után zsarolással szétszedték a csapatot, de semmivel sem tudták megtörni a szurkolóit. A közelmúlt pedig hasonlóan cifra. Az módszerváltás után egyik tolvaj a másikat követte a vezetőségben, köztük csak az volt a különbség, hogy egyik kevésbé értett egy sportklub vezetéséhez, mint a másik. Az mlsz is ott tett keresztbe, ahol tudott és állhatatosságukat egyszer csak siker koronázta. Az előbb említett vezetőknek köszönhetően anyagilag nehéz helyzetbe került a klub és ezért jogtalanul a másodosztályba száműzték. A jogtalanságot nem én állítom, hanem a bíróság. Mindezek dacára az igazi szurkolók nem fordítottak hátat a csapatnak, hanem kísérték őket mindenhová és óriási hangulatot teremtettek a hepehupás libalegelőkön és hazai pályán is. Mindezt három évig. Még a harmadik évben is nb1-et meghaladó nézőátlaggal az otthoni mérkőzéseken. A visszakerülésben sem volt sok köszönet. Sorozatos bírói „tévedések” és egy hangosabb szóért is hatalmas szövetségi pénzbüntetések sújtották a csapatot. A tavalyi Diósgyőr elleni meccsen elszakadt a cérna és volt egy kis inzultus, ami a médiának köszönhetően hetekig címlap és vezető hír volt. Az ehhez képest az újpestiek pályára rohanása és a fehérváriak betámadása egy szösszenet volt a hírekben. Új idény, új csapat, új remények. Egész jó kezdés, de hat meccsen 3 kiállítás és meg nem adott gólok jelezték a játékvezetői kar és az mlsz ügybuzgalmát. Ekkor jött az ominózus derby és egy solymosi nevezetű képződmény és a pártatlanság legkisebb jele nélkül (böőr pályán maradása két mészárlás után, egy lesgól és egy kezezéses gól, Heinz jogtalan kiállítása), oroszlánrészt vállalt a kiütéses sikerből. Én egy percig nem vagyok meglepődve, hogy elfogyott a türelem és túlcsordult az a bizonyos pohár.
Zárásként megjegyezném, hogy ami számomra igazán beárnyékolta azt a napot, az a késelés volt. Ez eddig nem volt jelen itthon és mélységesen elítélem, ahogy ezt a Tábor is kifejezésre juttatta a Siófok elleni összecsapáson. Egy-két pofon, akár nagyobb fajsúlyú is benne van egy ilyen találkozásban, de erre az aljas és sunyi tettre nincsen mentség.
